A kerti tó biológiai körforgásáról és az optimális vízminőségről

Amikor a kerti tó vízminősége kerül szóba, akkor a legtöbb kezdő tó tulajdonos, illetve a témával még csak ismerkedők döntő többsége is, egyből a víz optikai jellemzőire asszociál, azaz a víz minőségét a víz áttetszőségével, átlátszóságával veszi egy kalap alá, pedig a valóságban ennél azért lényegesen összetettebb dologról van szó.

Kerti tavacska - Fotó: Nowis - Wikipédia - CC BY 2.5

Tény, hogy esztétikai szempontból egyáltalán nem mellékes, hogy egy adott tó vize mennyire áttetsző, azaz milyen mértékben vannak benne jelen a különböző méretű lebegő részecskék, hiszen alapvetően ettől függ, hogy egyáltalán látjuk-e például a tóban úszkáló halakat. A benne lakó élőlények számára ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a víz mentes legyen minden, rájuk nézve káros hatású vegyülettől, valamint, hogy a számukra optimális keménységgel és kémhatással rendelkezzen, mivel csakis egy megfelelő vízértékekkel rendelkező tóban maradnak hosszú távon egészségesek, érzik komfortosan magukat és tudnak optimális mértékben fejlődni, szaporodni.

Egy kis vízkémia

Hazánkban a csapvíz - néhány kivételtől eltekintve, ahol lágy - a legtöbb helyen közepes keménységű, vagy kissé keménynek mondható, azaz 8-20 dKH közötti. Ez az érték tökéletesen megfelel a kerti tóban jellemzően tartotta halfajok (koi pontyok, aranyhalak, haza fajok stb.) számára, olyannyira, hogy még a szaporodásukhoz is tökéletesnek mondható.

A víz összkeménységét alapvetően a karbonát keménység, vagyis a vízben oldott kalcium és magnézium sók mértéke határozza meg. A vízben oldott karbonátoknak van egy fontos, úgynevezett „puffer” funkciójuk is, amely révén segítséget nyújtanak arra nézve, hogy a víz kémhatása ne tudjon rövid időn belül megváltozni, azaz állandó szinten tartják azt. A kerti tóban a különböző salakanyagokból (pl. a halak széklete, vizelete) nitrogénvegyületek keletkeznek, amelyek oxidációja során savak jönnek létre amik, ha nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű oldott ásványi só (kalcium karbonát, magnézium karbonát) jelentős mértékben lecsökkenthetik a víz pH értékét, azaz savas kémhatásúvá teszik. Ez főként olyan esetben fordulhat elő, ha a tó lágy vízzel (8 dKH alatti) van feltöltve, illetve, ha túl van telepítve.

Mivel, mint azt említettem hazánkban csak igen kevés helyen lágy a csapvíz, ezért ez a probléma csak ritkán fordul elő, azonban ettől függetlenül időnként ajánlott ellenőrizni a víz keménységét és kémhatását a célra szolgáló tesztekkel, amelyeket relatíve olcsón az online webáruházakból és szaküzletekből is beszerezhetjük.

Én személy szerint a tavasz elejétől ősz közepéig tartó időszakban, csak havonta egy alkalommal szoktam ellenőrizni a víz keménységét és kémhatását egy nagyon olcsó, viszont kifejezetten pontos csepegtetős teszttel. Általánosságban kijelenthető, hogy a kerti tóban tartott halak és puhatestűek (csigák, kagylók) a semlegeshez közeli pH értékek (6.5-7.5) közötti vízben érzik a legjobban magukat, ellentétben egyes akváriumi díszhal fajokkal, amelyek kifejezetten kedvelik a savas kémhatású vizet (Apistogramma fajok egy része), vagy a kemény, lúgosabb kémhatású vizet (afrikai „nagy tavakból” származó sügérek). 

Nitrogén körforgás a kerti tóban - nitrifikáció

A kerti tóban, a természetes vizekhez hasonlóan a tó vizében, és az aljzatban élő mikroorganizmusok gondoskodnak a bomlástermékekből keletkező káros anyagok lebontásáról, amiből a tószűrőben élő nitrifikáló baktériumok is kiveszik a részüket. A nitrogén körforgásának biztosítása rendkívül fontos a tóban élő halak és más élőlények számára ugyanis, ha ez a folyamat megszakad, akkor az akár a pusztulásukhoz is vezethet.

A tószűrőben élő úgynevezett autótrof baktériumok a halak székletéből, vizeletéből keletkező ammóniát (NH3) oxigén jelenlétében hidroxil-amin-ná (OH-NH2) alakítják át, majd ezt követően nitritet (NO2) állítanak elő belőle. Mindkét folyamatot a nitrosomonas baktérium fajok végzik.

A következő fázisban átadják a „stafétát” nitrobacter fajoknak, amelyek tovább alakítják a halakra veszélyes nitritet a jóval veszélytelenebb nitráttá (NO3), ami a növények számára fontos tápanyagként szolgál és, ha 50-60 mg / liter alatt marad a szintje (egy jól növényesített tóban ez az érték jóval alacsonyabb szokott lenni), akkor nem kell aggódnunk miatta.

Mivel a halaink a téli hibernációs időszak kivételével folyamatosan termelnek bomlástermékeket, ezért fontos, hogy gondoskodjunk a nitrogénkörforgás folyamatos biztosításáról! Ne feledjük, hogy az ammónia szintje nem haladhatja meg 0.4-0,5 mg / litert és ugyanez igaz a nitritre is. Optimális esetben mindkét értéknek nulla-közelinek kell lennie.

Az általam leírtakból könnyen kikövetkeztethető, hogy milyen fontos jelentősége van a tószűrőnek a nitrogénkörforgás biztosításában. Mivel azonban időről-időre tisztításra szorul, ezért rendszeresen ellenőriznünk kell, hogy nincs-e eltömődve. Ez főként az átfolyásos rendszerű szűrők esetében kiemelten fontos, ugyanis, ha eltömődött a szűrő a szivattyú által felszívott mechanikai szennyeződésektől, akkor a víz szinte teljesen szűretlenül, a túlfolyón keresztül jut vissza a tóba. Viszont a probléma, ha nem szedjük le a szűrőház fedelét, első blikkre csak nehezen vehető észre. Az esetleges gondok elkerülése érdekében érdemes a tószűrőt hetente ellenőrizni. A nyomás alatti zárt rendszerű szűrők esetén ilyen téren könnyebb dolgunk van hiszen, ha a szűrőanyagok eltömődtek, akkor a szűrőből kilépő víz mennyisége jelentős mértékben csökken, ami egyből feltűnik az embernek. Rendkívül fontos, hogy a tószűrő belsejét és a szűranyagokat (szivacsok stb), csak tóvízben tisztítsuk ki mivel, ha klóros csapvízzel tesszük ezt, akkor elpusztulnak a szűrőanyagokban élő, nitrifikációt biztosító hasznos baktériumok.

Mint ahogyan „túlszűrt akvárium”, úgy túlszűrt kerti tó sem létezik, azaz minél nagyobb felületet biztosítunk a hasznos baktériumok számára (vagyis minél nagyobb a szűrőtartály mérete és minél több benne a szűrőanyag), annál hatékonyabb lesz a biológiai szűrésünk is, és lényeges kisebb lesz annak az esélye, hogy egy esetleges túletetés gondot okoz és veszélyes mértékben halmozódnak fel a tó vizében a halakra káros vegyületek.

Ugyanakkor, minél nagyobb mértékű egy kerti tó betelepítettsége annál nagyobb mértékű a halak által termelt salakanyagok és a belőlük származó káros anyagok mennyisége is. Pontosan ezért fontos, az optimális növényesítés, hiszen bármennyire is veszélytelen anyag a nitrát (50 mg / liter szintig), ha nincs elég növény a tóban a felvételére, akkor az előbb-utóbb az algák elszaporodásához vezet. Ha biztosra szeretnél menni, akkor javaslom, hogy szerezz be ammónia és nitrit szint mérésére alkalmas vízteszteket, amivel rendszeres időközönként, például kéthetente egyszer ellenőrizheted a kerti tavad vizének értékeit.

A foszfor egy igen fontos tápanyag a kerti tóban élő növények számra, azonban sajnos kiváló tápanyag forrás az algának is. Saját tapasztalataim alapján a túlzott foszfor bevitel egyik fő oka az esetek döntő többségében a halak túletetése szokott lenni. A foszfát vegyületek szintjének megnövekedéséhez vezethet az is, ha nincs rendszeres, részleges vízcsere/vízfrissítés a tóban, azaz például egyáltalán nem volt eső néhány héten keresztül, és megfeledkeztünk arról, hogy kerti slagunk segítségével némi friss vízzel lássuk el a tavunkat. A megnövekedett foszfát szintre utaló jel lehet az algásodás, az „alga virágzás”, amikor a tó vize szinte teljesen bezöldül. Ilyen esetekben érdemes visszafogni egy ideig a halak etetését és bevetni valamilyen foszfát csökkentő vízkezelő szert (pl. foszfát mínusz), de megoldást jelenthet egy UV-C szűrő beszerzése is, amit a szűrőrendszerbe integrálva egy hatékony fegyvert kapunk a kezünkbe az algák elleni harchoz. Természetesen, ha odafigyelünk az etetésekre, gondoskodunk a rendszeres részleges vízcseréről és olyan növényeket is telepítünk a tóba (pl. hínárféléket), amelyek felveszik a foszfát többletet, akkor így kordában tarthatjuk a foszfát szintet (2 mg / liter alatt) és elkerülhetjük a komolyabb algásodási problémákat is. A foszfát szintet, ha szükségét érezzük, akkor természetesen bármikor ellenőrizhetjük valamilyen csepegtetős teszt segítségével.

Az ideális tószűrő, zeloit használata

Milyen az ideális tószűrő? Mit kell „tudnia”? Milyen szűranyagok szükségesek bele a megfelelő szűréshez? Nos igen, ezek azok a kérdések, amelyeket általában feltesznek a kezdők a legtöbb webes fórumon, Facebook-on lévő kerti tavas csoportban, a kerti tó szűrésének témája kapcsán. Egy tószűrőnek alapvetően két feladatot kell ellátnia:

  1. a biológiai szűrést (ez a fontosabb)
  2. és a mechanikai szűrést, amely során megtisztítja a vizet a benne lévő lebegő szennyeződésektől.

Emellett további „jó pont”, ha rendelkezik egy a rendszerbe integrált UV-C szűrővel, ami elpusztítja a vízben lévő algákat is. A mai modern tószűrők függetlenül attól, hogy átfolyásos, vagy nyomás alatti zárt rendszerűek több kamrás szűrőtartállyal rendelkeznek, amelyben különböző lyukméretű szivacsok révén szűrik ki a vízből a mechanikai szennyeződéseket, lebegő részecskéket. A biológia szűrést, azaz a halakra nézve káros vegyületek (ammónia, nitrit) lebontását a szűrő kilépő ága előtti utolsó kamrában lévő szűrőtöltetekben élő mikroorganizmusok (nitrifikáló baktériumok) végzik. Vannak olyan ismerőseim, akik erre csak biolabdákat, kerámia gyűrűket, lávakövet használnak, de akadnak olyanok is, akik némi zeloitot is bevetnek a célra, vagyis kémiai szűréssel is biztosítják azt, hogy a szűrőből kilépő vízben még csak nyomokban se maradjon ammónia.

A zeloit egy rendkívül sokoldalúan felhasználható anyag, amit az akvarisztikai, kerti tavas vízkezelés (kémiai szűrés) mellett a gyógyászatban, a mezőgazdaságban és az iparban is használnak. Az anyagszerkezetének köszönhetően rendkívül hatékony a bomlástermékekből keletkező ammónia megkötésében, és mivel ioncserélő, adszorpciós tulajdonságokkal bír, szinte minden a vízben lévő nem kívánatos anyagot (foszfátok, ammónia) képes megkötni. Én személy szerint nem alkalmazom a zeloitot a tavunk szűréséhez, mivel az kellően hatékony tószűrővel rendelkezik, de aki úgy gondolja, nyugodtan kipróbálhatja, mert az akvarisztikai célokra használható zeloitnak nincs káros hatása a tó élőlényeire nézve.

Így néz ki a zeolit

A zeloitot a felhasználása előtt alaposan át kell mosni és bele kell tenni egy erre a célra alkalmas, megfelelő méretű átjárható zsákba (van, aki sima krumplis zsákot használ a tárolására). Véleményem szerint fontos, hogy a zeloitot csak a szűrő utolsó rekeszébe tegyük, mivel így csak a szűrőbaktériumok által le nem bontott ammóniát köti meg. Ha a zeolitot a szűrő belépő ága felöli első rekeszek egyikébe tesszük, akkor mivel az az összes ammóniát megköti a vízből, a szűrőben élő baktériumok szó szerint „éhen halnak”. A zeloit kis túlzással az aktív szénhez hasonlóan működik, ezért például az akvarisztikában olyan esetekben alkalmazzák időszakos jelleggel, amikor a vízértékek valamilyen káros hatás következtében jelentős mértékben leromlanak.

A zeolitot érdemes kéthetente, de legalább havonta egy alkalommal jó alaposan kitisztítani. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint kivenni a tószűrőből, vagy a tószűrő után bekötött zeloitos szűrő hordóból és egy slag segítségével alaposan megtisztítani a rárakódott szennyeződésektől.

Vízcsere

Ha rendszeres időközönként, nagyjából 2-3 hetente van egy-egy kiadós eső, akkor véleményem szerint nincs szükség külön vízcserét végezni a kerti tavak esetében, hiszen ezt „Természet Anyánk” megteszi helyettünk.

Esőzés után

Viszont a szárazabb nyári hónapokban, azaz júliusban és augusztusban, amikor jelentősen csökken a természetes csapadék mennyisége hazánk legtöbb régiójában, akkor ahhoz, hogy folyamatosan biztosítani tudjuk a tavunk lakói számára megfelelő életfeltételeket gondoskodnunk kell arról, hogy friss vízzel lássuk el őket. Így, természetes módon csökkenthetjük a nitrát és a foszfát szintet és megszabadulhatunk sok más egyéb nem kívánatos vízben oldott anyagól is, vagy legalább is mérsékelhetjük azok koncentrációját. 

Természetesen a vízcsere alatt soha nem a tó teljes vizének leengedése és friss vízzel való feltöltése értendő.

Az, hogy milyen gyakran van szükség részleges vízcserére nagyban függ a tó halnépességétől, illetve annak méretétől. Minél nagyobb egy tó és minél kisebb mértékű a betelepítettsége, annál ritkábban van szükség vízcserére. Egy közepes méretű (8-10 m3 körüli), átlagos betelepítettségű tónál ajánlott legalább kéthetente a víz 10%-át lecserélni.

Maga a vízcsere egy rémegyszerű dolog. A tó vízéből - például a tószivattyú segítségével - eltávolítjuk a kívánt mennyiséget, amit aztán egy kerti slagot használva pótolunk. A vízcserénél mindig ügyeljünk arra, hogy ne feledkezzünk meg a víz elzárásáról, máskülönben egy éjszaka leforgása alatt könnyen eláraszthatjuk vele a saját és akár a szomszédunk kertjét is, arról nem is beszélve, hogy a vízszámlánk is igencsak megugorhat.

A víztesztekről dióhéjban

A kerti tavak esetében véleményem szerint alapvetően csak az alábbi víztesztekre van szükség:

  • ammónia
  • nitrit
  • pH
  • vízkeménység
  • nitrát
  • foszfát

Ez tulajdonképpen egyfajta fontossági sorrendnek is tekinthető, hiszen az ammónia és a nitrit a két legveszélyesebb vegyület a halak szempontjából, a pH és a vízkeménység teszt közepes jelentőségű, míg a nitrát- és foszfátszint egy megfelelően karban tartott kerti tó esetén csak ritkán jelent problémát. A víztesztekhez legyenek

  • csepegtetős típusúak,
  • vagy papíralapúak (pH tesztcsík)  

a gyártók mindig mellékelnek egy pontos használati útmutatót, ami az egyes tesztek/márkák esetében eltérő lehet, ezért a pontos eredmények megkapása érdekében fontos, hogy az útmutatókban leírt lépéseket egytől-egyig betartsuk.

A kerti tavak szellőztetésének fontossága

Bármennyire is jól növényesített egy kerti tó, a meleg nyári hónapok alatt, amikor a víz hőmérséklete tartósan megnő, csökken a tó vizében az oldott oxigén koncentrációja, aminek előbb-utóbb – ha nem teszünk ellene – a halaink látják kárát. A problémára utaló intő jel lehet, ha azt tapasztaljuk, hogy a halak a vízfelszín közelében „pipálnak”, azaz a légköri levegőből próbálják felvenni a létfontosságú oxigént.

Pipáló koi pontyok

Ezt a problémát a legegyszerűbben úgy tudjuk orvosolni, illetve megelőzni, ha beszerzünk egy megfelelő légpumpát, amit a tó mellett elhelyezünk egy vízmentes/beázás biztos műanyag dobozban. A légpumpára csatlakoztatunk egy megfelelő méretű levegőzető (szilikon) csövet, aminek a másik végét egy porlasztókőre csatlakoztatjuk. Én annak érdekében, hogy a porlasztókő a tó aljzatán maradjon a szellőztetés közben, néhány befőttes gumi segítségével egy közepes méretű követ is mindig rá szoktam kötni. A tó szellőztetését természetesen a tószűrő használatával is megoldhatjuk, ha eléggé erős a szűrő kifolyó ágán a vízsugár, mivel így egyrészt oxigént is juttat a vízbe, másrészt kellő mértékben mozgatja a vízfelszínt is, aminek köszönhetően könnyebben távozik a vízből a széndioxid (CO2) is.

A tó szellőztetését az éjszakák során is biztosítani kell, mivel a tóban élő növények éjjelente elég sok oxigént vesznek fel a vízből (ez főként a hínárfélékre jellemző) tovább csökkentve annak oxigén koncentrációját. A kerti tó folyamatos szellőzetésétől csak abban az esetben lehet eltekinteni, ha méretéhez képest minimális a betelepítettsége illetve, ha egyáltalán nem észlelünk az oxigénhiányra utaló jeleket (pipálás). 

Sózni vagy nem sózni, ez itt a kérdés…

A legtöbb netes forrás szerint a halakra és a kerti tóban élő halakra és növényekre nincs semmilyen káros hatással, ha a tó vizéhez 1000 literenként 1-1.2 kg jódmentes tiszta NaCl-ot adagolunk, sőt ez kifejezetten jó hatással van rájuk a belső folyadékrendszerűk fenntartásának segítése révén. Tény, hogy kissé sós közegben egyes kórokozók (pl. egyes baktérium törzsek) nem képesek megfelelően szaporodni, és ha alacsony a víz vezetőképessége (kevés benne az oldott ásványi sók koncentrációja), akkor némi só még hasznos is lehet, azonban én tartózkodom a használatától. Ennek rémegyszerű oka van: nálunk közepes keménységű a víz, azaz bőségesen el van látva ásványi sókkal, vagyis megfelelő a vezetőképessége is.

A jódmentes konyhasó használatáról az akvaristák véleménye is eléggé eltérő. Vannak, akik alkalmazzák fertőtlenítési, megelőzési céllal (pl. afrikai sügérek tartása esetében), míg vannak olyanok is, akik mereven elzárkóznak az alkalmazásától.

Mindenkinek a szíve-joga eldönteni, hogy akarja-e sózni a saját tavának a vizét azonban, mint azt a cikkem elején megjegyeztem hazánk legtöbb régiójában közepesen kemény a víz, vagyis megfelelő a vezetőképessége a halak számára, ezért én a kerti tó vizének sózását teljesen feleslegesnek tartom.


Hozzászólások 

  • Légy te az első, aki hozzászólsz! Az elfogadott érdemi hozzászólásokért pontokat kapsz, amelyek kvalifikálnak nyereményjátékunkba.

Oszd meg a véleményed!